Vannak olyan helyszínek, melyekre jó gondolni, függetlenül attól, hogy nem épp modernek, nem épp designosak. Voltaképpen változatlanul állnak évek óta, azt sugallva: a területükön megállt az idő. Ilyen a „volt 158-as busz” végállomásán található Zugligeti Libegő is, az ország első drótkötélpályás személyszállító vasútja, mely 1970-ben Jácint napján (augusztus 17-én) nyitotta meg kapuit. Az erről szóló tervekkel 1933-ban állt elő ifj. Hantos István mérnök, de a megvalósításra több mint három évtizedet várni kellett. Külön érdekessége, hogy egy óra alatt 500 utas szállítására alkalmas, valamint az, hogy az 1040 m hosszú drótpálya a két végállomás között, mintegy 260 m szintkülönbséget hidal át.

Kényelmes székeiben utazva, 4 km/h-ás sebességgel, úgy negyed órán keresztül csodálhatjuk a budapesti panorámát, úgy, ahogy előtte még sohasem. Olyan, mintha egy nagy álmunk válna valóra, mintha szárnyakat kölcsönözve röpülnénk a XII. kerületben, és egyben egész Budapest felett. Lassan elhaladva a lakóházak felett közelítjük meg a felső állomást a János-hegyen, ahol szintén egy mára retrová avanzsált épület fogad, akárcsak odalent.  Kopottas falak, általános iskolámat idéző büfé igyekszik kiszolgálni az évek alatt megnőtt igényeinket. Állítom, talán sikerülne ugyanazt a szalámis szendvicset uborkacsíkokkal megvennem, mint, amit 1987-ben kaptam a nagyimtól, első ide irányuló kiruccanásunk során. Félre értés ne essék, nem lenéző szavak ezek. Csupán egy kis szomorúság, hogy miért csak iskolásokat hoznak ide kirándulni, hogy miért „feltételezzük” azt, hogy ez a program csak nekik jó. Csapatépítés gyanánt csoportok tucatjait visszük a Mátra, vagy éppen a Bükk hegység erdeibe, kötélpályákat feszítve szórakoztatjuk őket. Holott ugyanezek mind megtehetőek itt is, a várost övező területeken, csak, mintha snassz lenne, még kiajánlani is. Pedig a Libegő végállomásától számos túraútvonal indul, ahol egy kis utánajárással még a quadozás is megoldható.

Előttem azonban mégis egy esti fogadás képe lebeg, egy olyan összejövetelé, ahol megmutathatjuk milyen egyszerűen alakíthatóak át ezek az épületek formatervezett terekké. Nem hiszem, hogy több pénz kellene hozzá, mint amikor a Hungexpo csarnokaiból próbáljuk kihozni a maximumot. És egy vacsora a kivilágított főváros felett, számomra felülmúlna minden elképzelést. (Csak ne essen az eső.)