Kétszer voltam már ott, és mindegyik látogatás magával ragadt. Olyan érzésem támadt, mintha belépnék egy titkos világ kapuján, egy olyan helyre, melyet kevesen ismerek. Árad belőle az arisztokrácia, a nemes elegancia, még akkor is, ha ódon épülete elé építettek egy újat, ahonnan jobb a kilátás. Egy perc alatt magamba szívtam egy életérzést, és azóta várom, hogy felszínre törjön, meghatározva a jövőbeli szórakozásomat, a fogadást.

Jobb napokon üvölt a tömeg, engem mégis mindkétszer csend vett körül a pályán. Mellettem gyorsan összefoglalták a park történetét, de én kiszűrve az emberi szót, csak figyeltem az állatok munkáját, amint embertársaikkal együtt készültek az újabb kihívásra. Egy talán mindent elsöprő futamra. Eszembe jutottak a régi, klasszikus filmek, melyek életszerűen elevenítik fel a lóversenypályák hangulatát. De ez is jobb életben, mint oly sok más. Aztán meg eszembe jutott, hogy nyújtogatom a nyakam minden alkalommal a metrón a Pillangó utca, és az Örs vezér tere útszakasz között, hogy csak egy kicsit is belássak oda, ahol éppen álltam.  

Közel két millió ember él Budapesten, mégis elenyésző az létszám, mely nap, mint nap megfordul a Kincsem Park falai között. Annyira szeretnék minden hétvégén kimenni, de valahogy idő hiányában sosem jutok el. De tudom, ami késik, nem múlik. És éppen ezért bíztatnám Önöket is, hogy látogassanak el a park területére, mert nem lenne ekkora bajban lovas kultúránk megőrzése, ha az Aréna Plaza főbejárata helyett, a másik lelátót látogatnánk. Sokan úgy vélik, luxus szórakozás. Pedig nem az. Akár potom áron fogadhat az ember, mondhatni csak a muri kedvéért.

Mindezeken túl, meg kiváló rendezvény helyszín, ahol számos koncepció, elképzelés kivitelezhető egy garantáltan különleges környezetben: családi nap, csapatépítés, konferencia, zártkörű parti, stb. Végül is szinte minden adott, ami elvárás egy rendezvényszervező felé. Könnyen megközelíthető, jól körülhatárolt terület nagy parkolóval, számos szabadtéri és beltéri terület, megannyi aktivitással.

Én a Madonna koncerttől kicsit irtózom ezen a területen, de egyben biztos vagyok, tele lesznek a lelátók. A baj csak az, hogy mit sem fognak érezni, abból, ami igazán lényeges.

Sokszor jut eszembe Tevje Ha én gazdag lennék éneke (Hegedűs a háztetőn), hogy mit is kezdenék a temérdek pénzzel, amely körülvesz. Nyilván költeném, amíg tart. Vennék nagy házat, hatalmas kerttel, szép autót, márkás ruhákat, de leginkább utaznék olyan helyekre, melyeket csak a világon élő ezer kiváltságosnak tartanak fent. Nem nekünk. Így azt hiszem, ezek után mi földi halandók egyelőre csak vágyakozhatunk, bízva abban, hogy egyszer jegyet válthatunk álmaink felé. Írtam már a jéghotelről, de épülőben van egy újabb emberi csoda, mellyel uralmunk alá vesszük az egyik legnagyobb természeti erőt, a vizet.  

A Closer című bejegyzésemben foglalkoztam már a víz alatti világ csodálatos, és egyben felettébb megnyugtató látványával, de azt hiszem a Föld összes Tropcairiumát egy csapásra felülmúlja a Poseidon Undersea Resort.  A szállodát 2010. január közepétől lehet majd látogatni, potom 1500 dollárért éjszakánként. De egy tényleg biztos, nincs még egy olyan hotel, mely egy korallzátony közepén húzódik, közel 15 méter mélyen. A komplexumot Bruce Jones tengeralattjáró-gyáros álmodta meg, Jack Cousteau nyomán, aki tengeralatti nyomáskamrákat épített tudományos kutatás céljából. Ezen ötlet mentén született meg a Poseidon huszonkét lakosztálya, amelynek már egész területén földfelszíni nyomást tudtak kialakítani, így nem érheti fiziológiai károsodás a vendégeket.

Gondoljunk csak bele mennyire lenyűgöző látvány lesz egy lifttel alászállni a mélybe, befeküdni a hatalmas párnákkal, puha takarókkal ellátott francia ágyba, és hajnalig nézni a fejünk fölött úszkáló delfineket, és teknősöket a sok apró, színes hal között. És én csak remélni tudom, hogy a közeli cápákat mesterségesen táplálják majd, mert ez az álom hamar bizarr életképpé alakulhat a szobánkénti 100 m2 üvegfelület mögött.

De azért, ha én gazdag lennék, biztosan oda mennék…

www.poseidonresorts.com

Végre itt egy ünnepnap, ami nem a hétvégére esik, így újra szabadok lehetünk 72 órára, magunk mögött hagyva a munkahely néha fojtogató nyomását. Kerekedjünk hát fel, és pihentető túrákkal egybekötve, fedezzük fel országunk rejtett zugait, melyek néhol igazi kincseket rejtenek! Magamból kiindulva a baj talán az, hogy általában ugyanazt az úti célt választom, legalábbis a régió mindig megmarad. Nemrég azonban munkám miatt arra „kényszerültem”, hogy huzamosabb időt töltsek Nagykanizsán, abban a városban, ahol a „zs”-t olyan jellegzetesen, furcsán ejtik az ott lakók. Abban a városban, ahol elsőre úgy tűnik nincs semmilyen izgalmas épület, nincs jellegzetes óváros, vagy belvárosi műemlék negyed. De jobban megfigyelve, telis-tele van különleges beugrókkal, udvarokkal, belső terekkel, melyek hangulata egyedülálló.

A kedvencem mindegyik közül talán a Magyar Plakát Háza, melynek egy XVIII. századi késő barokk magtárépület ad otthont. Egyrészről szeretem, mert már magához a plakátművészethez is évek óta vonzódom. Mondanom sem kell, majdnem sikerült hat év után diplomához jutnom, miután több évet tanulmányoztam ezt az alkalmazott művészeti ágat. De hát, sajnos hamar kiderült, hogy a kommunikáció szak nem arra hivatott, hogy a plakátok vizuális hatásaival foglalkozzon. Így diplomám még mai a napig nincs, ellenben örömmel vettem tudomásul, hogy akadnak néhányan, akik méltó helyet szántak és teremtettek a magyar grafika ezen területének.

A többfunkciós terekből álló létesítményben - melyet kávézóval és társalgóval egészítettek ki a tervezők - több száz 1801-től megjelent szöveges, és 1885 óta kiadott grafikai plakát, szórólap, illetve azok reprint példányai láthatóak. Felejthetetlen gyűjtemény, egy varázslatos területen. Pedig kívülről nem is gondolnánk mit is rejt a belső tere, hiszen egy kopottas, vakolattól omló épület hívogat minket egy egyedülálló tárlat megtekintésére.

A gyűjtemény törzsanyagát a Magyar Nemzeti Galéria, az Országos Széchenyi Könyvtár, és a Pécsi Galéria Vizuális Művészeti Műhely által adományozott sorozatok, nyomtatványok, és plakátgyűjtemények alkotják. De, mint általában a legtöbb múzeum, a Magyar Plakát Ház kétszintes kiállítóterével is alkalmas konferenciák, komolyzenei és világzenei koncertek leszervezésére egyaránt. A rekonstrukció során a tervezők különösen figyeltek arra, hogy megtartsák a műemléképület szerkezeti- és stílusjegyeit. Így született meg a vele szomszédos Kiskastély épületével harmonizáló belső udvar, mely számomra egyik legértékesebb pontja Kanizsa városának.

Érdekes rákeresni a Tabánra a google-ben, hogy mit ad ki, a fővárosi zöld területek sorában? Az első mondatok között szerepel a Vendégváró oldalán: „a tágas park ma szabadtéri fesztiválok, zenei események helyszíne”. Ebben a szomorú csak az, hogy majdnem egy évig laktam a tőszomszédságában, de ez idő alatt egyetlen rendezvénynek sem adott otthont, a méltatlanul mellőzött terület.

Lenyűgöző atmoszférája elvarázsolt minden nap, minden évszakban. Van egy hinta a dombtetőn az ’56-os emlékmű mellett, ahonnan a legszebb a kilátás. Gyönyörű, ahogy a hajnali órákban az első napsugár felragyog az Erzsébet híd lábánál és lassan elárasztja Budapest legrégebben lakott területét, a Naphegyet. Innen szinte minden nevezetességünk látszik, a Budai vár, a Szabadság-szobor, a Citadella, a Duna part.

Kutyasétáltatás közben, a japánakácok alatt gyakran elképzeltem, milyen lehetett, amikor a hegyoldalt elözönlötte a tömeg. Idősebb korosztály jeles képviselői ódákat zengnek a mai napig a fesztiválok, és találkozók felejthetetlen hangulatáról a Gellért-hegy lábánál. Azonban emlékül mára, már csak a kicsit kopottas betonszínpad maradt, valamint a havonta kissé rejtélyes körülmények között szerveződött találkozók, amikor tűzzsonglőr fiatalok próbálgatják tehetségüket dobszó kíséretében.

Tömeget sosem láttam, leszámítva az augusztus 20-ai ünnepséget. Sokan kihagyják a fővárosi séta útvonaltervükből, holott hangulata felér a margitszigeti Halastó múltat idéző képével. Csak itt nem nyárspolgárrá, hanem hippivé „változunk”. Mondják, a helynek szelleme van, mely akaratlanul magával ragad.

És végre, 2009. április egy jeles vasárnapján tele lett a Tabán. Több ezer biciklis várta a három órát, hogy rajthoz állva eltekerjenek a Városligetig.  A Critical Mass résztvevői megmutatták nekünk, milyen az önfeledt városi élet, milyen az, amikor a kétkerekű legyőzi a lóerőt, amikor szabad utat adnak a környezetkímélő közlekedésnek. Jó volt látni azt a sok embert a nevezetes domboldalon, és csak kívánni tudom, hogy a legközelebbi pálinka, vagy borfesztivál esetleg már ott legyen. Szerintem elbírja a park a sok látogatót!

Ahogy a hőmérő higanyszála eléri a húsz Celsius fokot, úgy merülnek feledésbe a télen rajongásig kedvelt exkluzív éttermek, luxus fogadóterek. A neves designerek védjegyeit őrző fedett helyszíneket, egyhamar lecseréljük tágas, szabadtéri parkokra, klubbokra, melyek előkészítik a forró nyári éjszakákat. A képzelet, most szabadabban alkothat koncepciót, mint az év más hónapjaiban, mert valahogy ilyenkor a kötöttségek is fellazulnak.

Mint azt már korábban írtam, számomra Óbuda, Budapest egyik legizgalmasabb kerülete, tele lehetőségekkel, melyek csak megvalósításra várnak. Olyan szabadtéri területek adhatnak otthont céges partiknak, tavaszi-nyári fesztiváloknak, kisebb-nagyobb megmozdulásoknak, melyek egyedülállóak a rendezvényhelyszín kínálatban. Az Óbudai Gázgyártól az Aquincumi Múzeumig kivitelezhető minden, pusztán hagyományainkhoz kell visszanyúlni. A szomorú csak az – és bár ne lenne igazam -, hogy a fővárosi lakosok nagy többsége egyszer sem lépte át a romvárosból kiépített múzeum kapuját. Pedig felemelő érzés a közepén állva elképzelni, 1900 évvel ezelőtti római pillanatokat. Nem kell történésznek lennünk ahhoz, hogy lázba hozzanak a kérdések, melyekkel leginkább saját létünket igyekszünk igazolni. Mi sem lehet gyönyörűbb, mint egy fáklyafényes romkert a nyári csillagos éjszakában.

Így kérek hát mindenkit arra, ne hajtson túl a Szentendrei út 135. mellett, mondván: „jaj itt is voltam az általános iskolás osztálykiránduláson.” Meg kell állni, be kell menni, mert felnőtt fejjel egészen más belecsöppeni a római világ „mindennapjaiba”. Mondjuk, kezdetnek ajánlanám 2009. május 23-án megrendezésre kerülő Tavaszünnepet, mely garantáltan e kor legkedveltebb hagyományának felelevenítése. Ezen a hétvégén megelevenedik Aquincum városának élete: katonák, gladiátorok, iparosok és színészek lepik el asz antik utcákat, szórakoztatva a közönséget. Bár nincs akkora hírverése, mint a Ben Hur Live-nak, de azért bízzanak bennem, megéri a kb. 1000 Ft-os belépőt!

Egészen különleges a XII. kerület, ahol magára hagyott kúriák, lerobbant birtokok övezik a pazar telkek fényűző épületeit. Hatalmas kontraszt fogad lépten-nyomon, mely néha teljesen elvalótlanítja a „stepfordi feleségek” életképet.  Luxus villák szomszédságában, a hajléktalan lakhelyek egészen bizarr összhatása. És, hogy miért különleges mégis? Mert valahogy ebben az erdővel tarkított környezetben, elsőre mindez fel sem tűnik. Mindemellett meg bőven akadnak olyan egyedülálló épületegyüttesek (nem feltétlen rendezvényhelyszínek) -, mint pl. a Zugligeti úton a Leánykollégium- melyek megérik, hogy kicsit elidőzzünk kapuik előtt.

Nem is olyan régen írtam a Libegőről, mely gyermekkorom óta az egyik favorit, de lehet, hogy mégis akad nála csodásabb. Minap ismét „rátaláltam” arra a helyszínre, mely egyhamar megmozgatja minden képzelőerőmet. Az 58-as Kisvendéglő egy valódi helyszínmix, ahol minden érdekesség egybeolvad: kissé kietlen erdős terület, régi villamosmegálló felújított épülete, finom ételeket kínáló étterem, télen korcsolyapályaként használt hatalmas sík terület. A vendéglőre ez esetben tényleg szó szerint igaz: „olyan szeszélyes, akár az időjárás”. Télen egy havas mesevilág (kissé békebeli hangulattal), mely tavasszal újjáéled, kialakítva nyári turistacsalogató, harsányzöld fákkal övezett környezetét.

Végre egy hely, melyre nem illik a mára oly divatossá, és annyira elcsépelté váló „trendi” kifejezés. Sokkal inkább meghitt és nyugalmat árasztó. Nem exkluzív, nem luxus, de annál eredetibb, a volt 58-as villamos végállomása, mely házias kínálatával vonzza, remélhetőleg nem csak a kerület lakóit.

Vadregényes környezetével, remek otthona lehet szabadtéri programoknak, családi napoknak, koncerteknek, csapatépítő tréningeknek és esküvőknek. Én az utóbbira szavazok, már ha engem kérdeznek. No de erről majd később…

Nem, nem igaz, hogy csak a férfiak szeretik a szép autókat. A nők is odavannak értük, csupán másképp. Legtöbbünket nem érdekli a fordulatszám, a lóerő, sőt az sem mennyit „eszik” agy óra alatt, csak egy érzés kell, ami magával ragad, akárcsak a szerelemben. Nőknek ez inkább egyfajta divatkellék (persze a szerelemre ez nem igaz), mellyel még inkább önmagunk lehetünk. Semmi racionalitás, csakis vágy. Hiszen abban sem volt semmilyen tudatos gondolat, mikor elhatároztam nem lesz más autóm a közel 15 millió forintot érő pink Cadillacen kívül. Teljesen logikusnak tűnt, hogy amíg álmom nem teljesül, addig inkább BKV-val utazom abban a tudatban, hogy egyszer úgyis az enyém lesz.

És amíg ezt várom, addig marad az ábrándozás az Álomautó Kiállítás pincéjében. Viszonylag új, és egyben remek helyszín a Savoya tértől két percre, melyet ajánlok szinte minden embernek. Az örök álmodozóknak, a gazdag műgyűjtőknek, a divatbolondoknak, a nosztalgikusoknak, és azoknak,akik az érdekességekért bolondulnak. Mindenki megtalálja a maga választottját, melyet azonnal magának akar: a pezsgőszínűt, a pirosat, a sárgát, a zöldet, akár a retro mentőautót, kivéve a pinket, mert sajnálom az már foglalt.

Megjegyzem már maga a kiállítási tér is elég a bizarr, de itt a szó –ha van ilyen- kedves értelmében. A Törley pezsgőgyár régi pincészetében kialakított tárlat furcsa asszociációkat ébreszt alkohol és jogosítvány között. De ez olyan életérzés, mint amikor száguldó autóban, fiatalokkal reklámozták a Fütyülőst.

Maga a pince már magában is kuriózum, benne boltívekkel, benzin itatatta levegővel. Közel hetven, tényleg álomszép autót állítottak ki a nagyérdeműnek, mely egyszerre múzeumként és vásárként is funkcionál. Remek rendezvényhelyszín, hiszen nincsen sem technikai, sem catering kötöttség, és magát a termet is a megrendelő kedve szerint alakítják. A régi gyárépületből adódóan parkolóhely van bőven, valamint nagy tér akár több száz ember befogadására is. És zárójelben egy érdekesség: itt forgatták a Valami Amerika 2 egyes jeleneteit.

Azoknak meg,akik ugyanúgy vágynak a csillogó, négykerekű csodára, mint én, elárulok egy titkot. Nem muszáj potom 60 évig gyűjtögetni rá, bérbe lehet venni egy átlag fizetés feléért is a kiszemelt példányt, így adhatunk magunknak egy különleges napot, mert ha 15 perc hírnév nem is jár mindenkinek, ez biztosan.

Ki ne szeretne egyik oldalról Julia Robertsként, másik oldalról Clive Owenként ülni egy hatalmas akvárium előtt, cápákat csodálva megvitatni az élet furcsaságait? És akárhányszor a hazai Ócenáriumban járok, eszembe jutnak e nevezetes film képei, főleg az, ahogyan Anna mesél arról, milyen megnyugtató számára a halak jelenléte. Tényleg az. És nemcsak megnyugtató, hanem egyszerre csodálatra méltó is, ahogy méltóságteljesen tovasiklanak a vízben.

Jó érzés leülni a Tropicarium lépcsőkből kiépített lelátójára, és kicsit megállni a hatalmas rohanásban. Hallgatni a hangszórókból áradó, tökéletesen a helyszínhez illeszkedő lágy muzsikát, szórakozva azzal, hogy emberi karaktereket párosítunk a furábbnál furább halakhoz. A minap is ellátogattam ide, összeszedni gondolataimat, kis erőt meríteni egy nyugodt, különleges atmoszférából. Egészen addig, amíg mögöttem egy ötéves ordítani kezdte: aaaaaaaaaannnnnnnggggggggooooooolllllllnaaaaaaaaa, csokit akarok! Micsoda összefüggés… (És lám, vége az idillnek.) Így egyhamar kiszakadva az álomképekből, újra azon kezdtem gondolkozni micsoda remek rendezvényhelyszín ez, a Campona szomszédságában.

Nemcsak üvegfalú cápamedencével, hanem külön rendezvényteremmel is rendelkezik, mely tökéletes 100-120 fő befogadására. Szükségünk van ilyen különleges termekre, főleg akkor, amikor a költségvetésekből egyre jobban szorul ki a dekorációra szánt keret. Itt minden egyszerre adott, annyi hátránnyal, hogy egy kicsit többet kell utazni érte. De garantálom, megéri! Nem gondolom, hogy csak számomra jelent érdekességet cápák, ráják közelében tölteni pár órát, tökéletesen karbantartott környezetben. Próbáltam hibát keresni, de nem találtam, mert ragyognak az üvegfalak, algától mentes a legkisebb medence is, és nyoma sincs annak, hogy évente 25000 látogató vonul végig az Ócenárium folyosóin. A park új TropiKaland programja, meg igazi adrenalin bomba csapatépítésre. Nem szeretném részletezni a szolgáltatást, de mindent elmond az utolsó állomás, melyben a cápával kerülünk valódi testközelbe.

És annak, aki magányra vágyik, szolgálnék egy jó tanáccsal. Érdemes hétköznap délelőtt jegyet váltani a területre, mert az édesszájú gyerekek három óra után érkeznek. (Kivéve persze a nyári szünetet.)

Sok különlegesség van a XXII. kerületben, melyek a centrumtól való távolságuk miatt kiesnek, mint rendezvényhelyszín ajánlatok. Itt van a Törley Pezsgőgyár, a Sacelláry Kastély, a Tropicarium és a Nagytétényi Kastélymúzeum. Csupa olyan érdekesség, melyek megérnék az utazásba fektetett fáradtságot, hiszen általuk a szokásostól jócskán eltérő koncepciók dolgozhatók ki. Csak valahogy mindig elmaradnak, mondván: „a meghívott vendégek nagy része már az utazásban elfárad”. Nagy kár. Nagy kár, hogy inkább elmegyünk századszorra a várba, ahelyett, hogy beállítanánk egy új GPS koordinátát.

Sajnos a leírtak részben rám is igazak, hiszen a korábban említett Nagytétényi Kastélymúzeumról azonnal a karácsonyi kiállítás „ugrik be”, holott számos programmal várja látogatóit a kastélypark. Közel egy hónap múlva (május 9-én) nyitja meg kapuit a „Korok-Virágok és Bútorok titkos fiókjai” elnevezésű tárlat, mellyel három napra közelebb kerülhetünk –illatos virágkompozíciók által- a barokk bútortörténethez. És, hogy mit jelent a titkos fiók elnevezés? Akárcsak egy életre kelt meséltben, most kinyílnak a lereteszelt ajtók, és bepillantást nyerhetünk a díszesen kialakított bútorbelsőkbe.

Az épület külön érdekessége, hogy a mai kastély helyén már az I. században egy római villa állt, így története már az ókorban gyökerezik. Ezt követően a villa maradványai a középkorban beépültek a kastély falaiba, melynek maradványai ma is fellelhetők.  Természetesen hosszú történelmi fordulatok övezik a Tétény család birtokát, de legérdekesebb talán az, hogy 1904-ben az épületegyüttes kiégett és eredeti belső berendezéseiből semmi sem maradt fent. Helyreállítása 1951-ben kezdődött meg és már ebben az évben megnyílt az első bútorkiállítás, mely hagyományokhoz híven tehát idén is megrendezésre kerül.

De én talán mégsem ezt a kiállítást ajánlom, sokkal inkább magát az épületet és az azt övező parkot. Kedvencem a 350 m2-es zárt belső udvar, márvány díszkúttal és az elmaradhatatlan erkéllyel. Amikor belépek a sárga falakkal, zöld palettákkal körülzárt területre, valahol mélyen hallom a lant muzsikát. Olyan ez, mint egy időutazás, melyben valóra válthatjuk képzeletünket. Kiválóan alkalmas nemcsak az udvar, hanem az egész épület hangversenyek, koncertek, fogadások, bálok megrendezésére.

És aki ott jár, kérem írja meg nekem hány macskát számolt meg a parkban. Mert én próbáltam, de nem sikerült.

Vegyes érzelmeim vannak a hajókkal kapcsolatban, főleg ha rendezvény helyszínként merülnek fel. Először rendszerint azt gondolom, hogy „jaj, ne, biztos mindenki unja már a fedélzeti levegőt”. De amikor rászánom magam, hogy ellátogassak egy-egy nevezetesebb pontonra, akkor meg elbűvöl a hangulat, ami körülveszi ezeket az úszó járműveket. Legutóbb pont a Spoonon estem át ilyen hangulatingadozáson, de be kell vallanom, nagyon tetszett annak különleges atmoszférája. A Duna parton, az étteremhajó üvegablakos belsejében állva, egy másodperc töredékéig újra eljátszottam a kedvenc gondolatommal: hogy milyen is lehet turistaként szemlélni Budapest legszebb részeit. Teljes panorámából csodálni a parlamentet, a várat, a kivilágított Lánc-hidat és az egyéb szebbnél-szebb épületeket, melyek a hajóból körülvesznek. Még így, fővárosi lakosként is lélegzetelállító látványt nyújt a kép, amelyre csak a vízre kitelepült étterem képes. Egyet azonban szívből sajnáltam, hogy az említett Spoon nem úszik a vízen, így a vágyott utazásom ezennel elmaradt.

És miután ráeszméltem, hogy ezzel a hajóval sem megyünk sehova, gyorsan szemügyre vettem a belső designt, ami termenként kaméleon módjára változik. Jónak és rendkívül használhatónak tartom, hogy létrehoztak benne négy egymástól stílusban élesen elkülönülő részleget: a kissé buja, bordó-narancsos színben úszó szalonon át, a letisztult formájú, mesés panorámával rendelkező, fűthető téli kertig, melybe azonnal beleszerettem.  Így a helyszín eleget tesz elég sok rendezvény elképzelésnek, sőt minimális dekor befektetéssel akár egy design „barangolás” is rendezhető, ahol minden tér más-más hangulati érzést jelenít meg. A ”lila vágyakozáson” át, a „vörös szerelem” érzéséig.

A háromszintes hajó külön érdeme, hogy nemcsak „szép”, hanem praktikus is. Külön lifttel rendelkezik, így a vendégek kényelmesen közlekedhetnek az étterem részeiben. Valamint rögtön a bejárattal szemben található egy információs pult, mely beépített jellegénél fogva megkönnyíti az elmaradhatatlan regisztrációt.

Ajánlom hát mindazoknak, akik 100-200 fős csoportjuknak keresnek vízen úszó exkluzív helyszínt, megmutatva egy vacsora alatt Budapest összes nevezetességeit. És kérem Önöket ne essenek kétségbe az első korty vörösbor után! Ugyan mi megtettük. De aggodalomra nincs ok, mert csupán a hajó ring a folyó lágy hullámzásában.

Vannak olyan helyszínek, melyekre jó gondolni, függetlenül attól, hogy nem épp modernek, nem épp designosak. Voltaképpen változatlanul állnak évek óta, azt sugallva: a területükön megállt az idő. Ilyen a „volt 158-as busz” végállomásán található Zugligeti Libegő is, az ország első drótkötélpályás személyszállító vasútja, mely 1970-ben Jácint napján (augusztus 17-én) nyitotta meg kapuit. Az erről szóló tervekkel 1933-ban állt elő ifj. Hantos István mérnök, de a megvalósításra több mint három évtizedet várni kellett. Külön érdekessége, hogy egy óra alatt 500 utas szállítására alkalmas, valamint az, hogy az 1040 m hosszú drótpálya a két végállomás között, mintegy 260 m szintkülönbséget hidal át.

Kényelmes székeiben utazva, 4 km/h-ás sebességgel, úgy negyed órán keresztül csodálhatjuk a budapesti panorámát, úgy, ahogy előtte még sohasem. Olyan, mintha egy nagy álmunk válna valóra, mintha szárnyakat kölcsönözve röpülnénk a XII. kerületben, és egyben egész Budapest felett. Lassan elhaladva a lakóházak felett közelítjük meg a felső állomást a János-hegyen, ahol szintén egy mára retrová avanzsált épület fogad, akárcsak odalent.  Kopottas falak, általános iskolámat idéző büfé igyekszik kiszolgálni az évek alatt megnőtt igényeinket. Állítom, talán sikerülne ugyanazt a szalámis szendvicset uborkacsíkokkal megvennem, mint, amit 1987-ben kaptam a nagyimtól, első ide irányuló kiruccanásunk során. Félre értés ne essék, nem lenéző szavak ezek. Csupán egy kis szomorúság, hogy miért csak iskolásokat hoznak ide kirándulni, hogy miért „feltételezzük” azt, hogy ez a program csak nekik jó. Csapatépítés gyanánt csoportok tucatjait visszük a Mátra, vagy éppen a Bükk hegység erdeibe, kötélpályákat feszítve szórakoztatjuk őket. Holott ugyanezek mind megtehetőek itt is, a várost övező területeken, csak, mintha snassz lenne, még kiajánlani is. Pedig a Libegő végállomásától számos túraútvonal indul, ahol egy kis utánajárással még a quadozás is megoldható.

Előttem azonban mégis egy esti fogadás képe lebeg, egy olyan összejövetelé, ahol megmutathatjuk milyen egyszerűen alakíthatóak át ezek az épületek formatervezett terekké. Nem hiszem, hogy több pénz kellene hozzá, mint amikor a Hungexpo csarnokaiból próbáljuk kihozni a maximumot. És egy vacsora a kivilágított főváros felett, számomra felülmúlna minden elképzelést. (Csak ne essen az eső.)

A VTCS (Városi Tájkép Csoport) munkatársaival 2007 tavaszán találkoztam először, amikor nagy erőkkel készültek augusztus 20-ra, nemzetünk ünnepére. Emlékezzünk csak vissza az Auditériumra, arra a Parlamentet övező területre, mely egy csapásra megváltoztatta a köztérről kialakult képünket. Nem kellett szakavatott designernek lennünk ahhoz, hogy észrevegyük a különbséget a Kossuth téren. Az Auditériummal egy különös városi kertet alkottak meg a tervezők, teleültetve hangokkal és nem-hangokkal, azaz csenddel. Saját bevallásuk szerint egy olyan kert született, „melyben semmi sem az, aminek látszik, semmi sem úgy viselkedik, mint ahogyan azt egy természetes környezetben megszokhattuk. A kertben csend honol, mégis muzsikától hangos.”

Ebben az újragondolt térben ücsörögve, a természet hangjait hallgatva azon gondolkoztam és gondolkozom a mai napig: miért nem szentelünk nagyobb figyelmet a köztéri designnak? Nagyon fontos kérdése ez, hiszen egyrészről effajta megoldásokkal újraértelmezhetjük egy-egy formához társított előképünket, másrészt viszont születhetnének igazi városi kuriózumok. Olyan helyszínek, ahol jó kávézni, randevúzni, olvasni, kikapcsolódni, egyszóval mindazt megvalósítani, mely kimozdít és összeköt a várossal, melyben élünk.

A 2004-ben alakult –Szöllőssy Barbara és Pyka Zsolt vezette – design csoport első nyilvános munkája a Móricz Zsigmond Körtéri ún. Meleg kövek voltak, melyet mára számtalan alkotás követ. A Magyar Iparművészeti Egyetemet végzett formatervezők alapvető motivációja az a szempont, hogy „az emberek szeme kinyíljon a design irányába, hogy észrevegyék a körülöttük található vizuális környezet, milyen hatással van mindennapi életükre.” Éppen ezért vallják azt, hogy a köztér pontosan egy olyan hely, ahol közvetlenül, direkt módon lehet megszólítani embereket.

Nagyon nagy súlya van ennek a mondatnak, hiszen vallom azt, hogy megfelelő megoldásokkal vizuálisan nevelni, fejleszteni lehet az embereket, megmutatva azt, hogy milyen is egy hagyományokkal és funkcionális elemekkel ellátott városi kép, vagy éppen egy intézményi környezet. Utóbbira talán legjobb példa az ún. Élő Mű (Sopron), a csapat 2008-as munkája, mely egyben műalkotás, installáció és utcabútor egy folyamatosan változó élő kertben. A célja az, hogy a NYME hallgatói és kollégiumának lakói tegyék élővé a megvalósult tervet. Az egyetem nevének kezdőbetűi alkotják a növényszobrot, mely az időjárás alakulásával akár hetenként más vizuális élményt nyújt. Ezen különleges bútorplasztika, olyan elemekből épül fel, mely alkalmassá teszi arra, hogy a tanulók nekik tetsző testhelyzetben heverésszenek rajta.

Mindezek mellett a Városi Tájkép Csoport sok felkérést kap konferenciákon, előadásokon és kiállításokon való részvételekre. Az utolsó kiállítás, amin részt vettek, a 2008-ban megrendezésre került Nemzetközi Építészeti Makettfesztivál volt. Sokszínűségüket jól mutatja, hogy ingatlan- és területfejlesztési projektekre is egyre gyakrabban kapnak meghívást. Jelenleg a Tungsram-Schréder Világítási Berendezések Zrt-vel is együtt dolgoznak, egy újfajta köztér világítási rendszer fejlesztésén.

Az említett példákon túl, azt gondolom fontos üzeneteket közvetítenek , melyek nemcsak a várostervezőket gondolkodtatják el. Nekünk rendezvényszervezőknek is kellő alapot adnak ahhoz, hogy újragondoljuk egy-egy szabadtéri rendezvény üzenetét. Próbáljunk hát elszakadni a jól bevált sémáktól, és merjünk változtatni azért, hogy a színvonalas programon túl adhassunk valami többet vendégeinknek. Alkossunk emlékezetes tereket, installációkat hagyományainkra alapozva azért, hogy újra valódi kapcsolatot teremtsünk az ember és (megváltozott) élettere között!

E-mail: info@vtcs.hu

Weboldal: www.vtcs.hu

Kifinomult, futurisztikus, minden négyzetméretén változó stílus jellemzi a Budavári Sikló szomszédságában található Lánchíd 19 design hotelt. Már a Duna túlpartjáról is feltűnik az interaktív üveghomlokzat, mely a szélben olyan lassú mozgást végez, mint a folyó apró hullámzása. De ez nem csupán egy design elem, több annál. Szervesen összekapcsolódik a szálloda életével kis emléket állítva ezzel a tulajdonosoknak. Egy női gyűrű az üveglamellákon, egy újlenyomat részlet a szálloda szintén üveg függőhídjain, mind olyan részlet, melytől a hotel egy bensőséges otthon lesz. Csupán más, nem éppen megszokott megoldásokat használva.

Külön érdekessége a szállodának az alagsorban található műemlék az átlátszó falak gyűrűjében: egy XIV. századból származó víztorony maradványait tekinthetik meg a vendégek. Ebben a Romtérben található egyébként a Lánchíd 19 egyik 20 fős konferenciaterme is, mely szerintem inkább kötetlenebb ebédek és vacsorák befogadására alkalmas, egy exkluzív környezetben. Emellett a hotel még két kisebb teremmel is rendelkezik, ahová céges meetingek szervezhetők.

Ahhoz, hogy az itt található negyvenöt szobáról és három lakosztályról írni tudjak, ismét vissza kell térnem a művészethez és a szálloda egészét jellemző, kicsit formabontó megoldásokra. Ugyanis az épületben nincsen két egyforma szoba. A kivitelezők a fiatal formatervezők elé „állítottak” egy-egy design széket, ami köré teret kellett alkotni. (Kicsit olyan ez, mint amikor gombhoz varrunk kabátot. Ám kétségkívül itt jól sikerült.) A szállodában –a teljesség igénye nélkül- így találunk minyon, pöttyös labda és menyasszony szobát, melyek mind az UNESCO budapesti világörökségeire néznek. A hotel legfelső szintjén helyezkednek el a luxus apartmanok, melyek üvegfalú fürdőszobával, óriási tükrökkel, puha szőnyeggel és hatalmas francia ággyal hívogatják a vendégeket egy éjszakára. És, hogy mennyire sikeres a szálloda augusztus 20-án? Még csak március van, de a minket körbekísérő kedves hölgy erre a kérdésre csak mosolyogva azt felelte: már minden szobánk foglalt. Szóval kedves olvasóim, ne is fáradjanak ezen a napon, mondhatni fölösleges.

A lakosztályok varázsától kicsit elszakadva, mégis a kedvenc helyiségem a hotelben az étterem, annak is a belső terasza, mely az árkádokra nyílik. Nem tudom megmondani miért. De valamitől nagyon varázslatos. Talán a letisztult formák, a modern formatervezés és történelmi emlékhelyünk látványa mind szerepet kapnak ebben az érzésben a futó borostyánok alatt.

Kétségkívül az Art’Otel, Budapest egyik legkülönlegesebb szállodája, mely valódi kuriózuma a budai rakpart Lánchíd és Margit híd közötti szakaszának. Duna felől nézve egy ultramodern design hotelnek tűnik, a Fő utca felől pedig barokk ablakaival kápráztatja el a járókelőket. Amilyen érdekes kívülről, olyan izgalmas belülről is, melynek tereit az 1951-ben született Donald Sultan amerikai művész ihlette. Lépten-nyomon kortárs alkotásaival találkozunk, mely egységet és harmóniát teremt az új és a régi világ között. Lenyomatai megtalálhatóak a szőnyegekben, a festményekben, a közterekben és minden vendégszobában, mintegy élő és egyben lakható művészeti galériát teremtve. A budapesti szállodalánc ehhez tartózó érdekessége, hogy a művész 600 eredeti alkotásainak birtokosai.

Éppen ezen értékek miatt képtelen vagyok felfogni, mit keres egy kisebb shop a recepció jobb oldalán? Üvegvitrinbe zárt plüss „rémek” hívogatják a vendégeket vásárlásra, mely ilyen környezetben tényleg annyira bizarr. Tudom, hogy szokás, sőt szinte kötelező elem, de mégis azt gondolom, vagy nélkülözni kellett volna, vagy elrejteni egy olyan helyre, mely nem ennyire szembetűnő. Hogy miért is írom le mindezt? Csak azért, mert én ezt a kisebbfajta kollekciót látván, majdnem sarkon fordultam, ami nagy hiba lett volna! Hiszen az említett vitrintől kb. 8 méterre található az a terasz, mely akár az álomesküvők otthona is lehet. Képzeljünk el egy olyan szabad területet, melyet régi zsalus ablakok fognak közre, futatott zöld növényekkel, barokk lépcsőkkel, melyek átvezetnek a szálloda nem ma épült részébe. Mindezt megkoronázza a hotel étterme, mely szintén a két korszak „összeolvasztásából” született. Modern üvegablakos lift a barokk árkádok között.

Nemcsak külföldi vendégek elszállásolására alkalmas helyszín ez, hanem kisebb konferenciák is bátran szervezhetők ide, hiszen hét konferencia és business részleggel rendelkezik a szálloda. Egyetlen hátránya a nagyobb termeknek, hogy az alagsorban találhatóak, ebből adódóan nemigen jut be természetes fény erre a területre. Viszont könyöklős kialakítással nagyszerűen megoldható a termek előtt a vendégek kiszolgálása.

Ajánlom hát azoknak, akik éppen egy különleges atmoszférájú helyszínt keresnek, melyben fellelhetőek a modern értékek a barokk stílusra oly jellemző kissé nyakatekert környezetben!

Az Art’Otel adatai: 165 vendégszoba; 7 konferencia részleg; étterem és bár; fitneszterem; mélygarázs; business center.

Mikor néhány héttel ezelőtt a Budapesten megrendezett EventExpon jártam, egy kiállító különösen felkeltette érdeklődésemet. Ő azon emberek közé tartozik, aki nemcsak szavakkal, de gyakorlatban is törődik környezetével, gondol a holnapra, levegőre, fákra. Menesi Attilától a © koncept projektügynökség vezetőjétől érdeklődtem, vajon van -e esély a fák és a levegő megkímélésére rendezvényszervező berkekben?

Mi visz rá ma valakit Magyarországon, hogy szakítson a sokéves gyakorlattal és valami újat vigyen a rendezvényszervezés alapvető kellékeibe, a reklámeszközök gyártásába?

Kell jó néhány szakmában eltöltött év, hogy ráláss a piacra és annak tendenciáira. Mi egy projektügynökség és egy dekoráció együttműködése vagyunk a biOnner esetében, akik több mint 15 éve csinálunk közös munkákat is. A rendezvények világa az adott pillanatról szól, időszaki események, a következő alkalommal már minden máshogy lesz. Emiatt sokszor kaotikus állapotok uralkodnak, miközben – másokkal együtt – megrendelésre gyártjuk és értékesítjük a reklámszemetet. Mi ezen szeretnénk most változtatni.

Mondanál pár szót a termék(ekről) és azok tulajdonságairól?

A biOnner biológiailag lebomló banner alapanyag, ami használat után 3-5 év alatt oxigénmentes környezetben lebomlik. Jelenleg frontlit változatban érhető el, de az év közepén a backlit és a mesh alapanyagok is rendelkezésre állnak.

Mióta foglalkoztok ezekkel a termékekkel? 

Tavaly óta foglalkozunk projekt alapon a biOnner-el, amivel akciót indítunk a reklámszemét ellen, melynek termelésében mindannyian érintve vagyunk. Nem egyszerűen viszonteladói vagyunk egy új terméknek, hanem a tudatos reklámtervezést szeretnénk megalapozni Magyarországon. Itt az ideje!

Külföldről átvett tapasztalat és gyakorlat vezérelt Titeket, vagy ez egy teljesen egyéni ötlet a környezettudatosságra?

Egyéni ötlet, a tudatos reklámtervezés pedig a saját koncepciónk, de a termék nem Magyarországon készül. 

Mennyivel drágább ezeknek a molinóknak és építési hálóknak a használata?

A biOnner 10-15%-al kerül többe a hagyományos alapanyagoknál. Az árak persze nagyon széles skálán mozognak, attól függően például, hogy hány alvállalkozón keresztül jut el a végfelhasználóhoz a termék. Minden esetben konkrét árajánlatot adunk az egyes munkákra, ami az ügyfelek számára is láthatóvá teszi az egyes megoldások költségeit.

Minőségében ezek a termékek mit nyújtanak az eddig jól bevált alapanyagokhoz képest?

Ugyanazokkal a nyomtatási, felhasználhatósági és tartóssági tulajdonsággal rendelkeznek, mint a hagyományos alapanyagok, de a lebomlás miatt sokkal többet tudnak.

Mennyire mutatnak hajlandóságot a rendezvényszervezők és marketing cégek az általatok kínált környezettudatos termék(ek) alkalmazására?

Új termékről van szó, most népszerűsítjük, ezzel kapcsolatban nincsenek még komoly tapasztalataink. Magyarországi betegség azonban, hogy az ügynökségek sajnos szeretnek a jól bevált módszereknél maradni, nem igazán nyitottak az új megoldások felé. Nem beszélve arról, ha egy kicsivel is többe kerül, már nem is olyan fontos a tartalom. Próbáljuk direktben is megkeresni a felhasználókat, akiket sokszor az éves szerződések megakadályoznak a közvetlen rendelésben, de vannak kivételek.

Látsz esélyt arra, hogy a bioelemek teles egészében meghonosodjanak a reklámozási felületeken? Ha igen mikorra tehető ez?

Nagyon sokan próbálnak ezen a piacon is megélni, de van fejlődés. A környezettudatos reklámozás egyelőre gyerekcipőben jár, néhány év biztosan kell hozzá, de már elkezdődött.

Tervezitek további környezettudatos termékek meghonosítását is? Ha igen, akkor melyek ezek?

Igen, hamarosan elérhető lesz a biOnner mesh és backlit változata, és vannak további tervek, de azok egyelőre titkosak.

Koncept Project Agency - amenesi@m14.hu

Úgy tűnik, fénykorukat élik a lebontásra váró, vagy teljes átalakítás előtt álló polgári bérházak. A legkülönfélébb szórakozó- és szabadidőhelyszíneket alakítják ki belőlük, melyek egyre csak növekvő népszerűségnek örvendenek. A sikerhez hozzájárul egyrészt maga a korhangulat, azaz a retró tombolása valamint, hogy ezek az építmények legtöbbször frekventált elhelyezkedésűek, így nem kell órákat utaznunk, mert gyakorlatilag a belvárosban vannak. Ilyen a már korábban tárgyalt Kazinczy utcai Szimpla Kert is, a multifunkcionális Tűzraktér a Tűzoltó utcában, meg a nemrég megnyílt Instant is a Nagymező utcában.

Az Instant noha még csak pár hónapja üzemel, egyből belopta magát a budapesti fiatalok és kevésbé fiatalok szívébe. Talán azért ment ez olyan olajozottan, mert roppant jó lehetőséget nyújt akár egész estés kikapcsolódásra is, hiszen pincerészén nagy befogadóképességű koncertterem található korrekt színpaddal, kicsit kárpótolva minket ezzel a nem egészen tisztázott körülmények között bezárt és eltűntetett Kultiplexért, mely egykor a Kinizsi utcában állt.

Szükség van olyan koncerthelyszínekre, mely fellépési esélyt adhat kevésbé ismert magyar és külföldi előadóknak egyaránt, ugyanis a Kulti elbontása, valamint az egykori Süss Fel Nap (mely mára már Morrison’s 2 névre hallgat), átépítésével megritkultak az erre alkalmas színpadok. A külvárosban természetesen rengeteg elhagyatott gyár és raktárépület áll, ami szintén alkalmas arra, hogy örököse legyen az underground zenei élet egykori központjainak, de sajnos be kell látnunk, hogy a közönség az évek alatt elkényelmesedett és csak kis számban jelenik meg a külvárosban rendezett koncerteken, ami főleg egy külföldi zenekar koncertjekor kellemetlen egyrészt a szervezőknek, mert veszteségesre jön ki a buli, másrészt az ország zenei ízlésének nemzetközi megítélésekor.

Az underground helyszíneit itthon is, mint Európa többi nagyvárosában (megfelelő hangszigeteléssel) meg kell tartanunk a belvárosban, különben a közönség érdemtelenné válik és nem fogunk soha arra az igényes zenei kultúra útjára lépni, mint a szigetországiak, vagy a franciák és a zenegépek kínálatából továbbra sem tudjuk száműzni a mulatós diszkózenét.

Sajnos, ahogy elértünk a márciushoz, úgy halt el bennem minden reménysugár a farsangi megbízást illetően. De ahogy mondani szokás, „minden rosszban van valami jó” és ez februárban sem volt másképp.  Nagy örömmel mentem le február 15-én a Gödörbe, ahol egy jól összeszokott design csapat bizonyította be, nemcsak én szeretném megeleveníteni a karneváli hangulatot, és az ezzel járó életérzést. Minden hozta a WAMP-tól lassan már jogosan elvárt színvonalat, azonban én nagyon sajnáltam, hogy a kiállítók portékáikban nem illeszkedtek a kiírt programhoz. Kíváncsi lettem volna, hogy egyes tervezők mivel készülnek erre a nemes alkalomra, mely csak egyszer adódik egy évben. De azért mentségükre legyen mondva, a résztvevők nagy része álarccal és kiegészítő termékekkel csatlakozott a februári felhíváshoz.

Apropó, ha netán még van olyan ember Budapesten, akinek fogalma se lenne arról, mi is az a WAMP, akkor annak íme egy kis adalék: minden hónap egy vasárnapján megrendezett művészpiac; modern magyar design hazai fóruma, mely tárgyait mindenki számára elérhető áron adja; olyan hely, ahová éppúgy szívesen megyek anyukámmal, mint a legjobb barátnőmmel, mert egy biztos, az összes korosztály talál magának megfelelőt. (Pontosabban azok, akik egy kicsit el mernek szakadni a konvencióktól, az általános divat meghatározta sémáktól.)

A piac külön érdekessége, hogy rendszerint mindig valamilyen vezérfonál köré szerveződik az esemény, mely leginkább a kísérőprogramokban mutatkozik meg. Tehát, ahogy februárban a farsang volt az irányadó, úgy ebben a hónapban a csábítás művészetét tanulhatjuk gőzerővel a március 8-ai vasárnapon. Tehát kedves hölgyeim, kényeztessük magunkat, ha már az ENSZ volt olyan jó hozzánk, és külön napot szervezett boldogságunk fenntartására.  A kellő iránymutatásról gondoskodik többek között Zólyomi Zsolt, akinek parfüm showját 11.00 és 16.00-kor láthatják az ide látogatók. Valamint a KREA tanítványai, akik hasznos tanácsaikkal segítenek eligazodni a divat – valljuk be - néha kaotikus világában.

Egyszóval arra buzdítanék minden kedves, nemcsak női olvasómat, hogy vasárnap tegyék tiszteletüket Gödörbe, ne csak azért mert a belépés ingyenes, hanem azért mert olyan unalmas Az ördög Pradat viselt nézve kifürkészni mi lesz a trendi 2009-ben! Főleg ha van egy hely, ahol effajta tudásra biztosan szert tehetünk.

Van egy hét nyáron, amikor a szokásosnál több turista lepi el napközben Budapest utcáit. Karszalag a csuklókon, euforikus hangulat a szemekben és a lelkekben. Bár különböző csoportok minden évben lefutják kötelező köreiket mondván, hogy: „sajnos túl hangosak vagytok," ám a már-már Hungaricummá nemesedett fesztivált még a decibelmérők mutatói sem tudják komolyan elmarasztalni. Talán még ők is érzik milyen nagyszerű és Európában sok tekintetben egyedülálló rendezvénnyel állnak szemben.

A zenei kínálat évről évre színvonalasabb, a beléptetőrendszer és a jegykezelés is sokkal olajozottabban folyik már, mint korábban, viszont még mindig vannak megvalósításra váró feladatok, melyek az Alpok túloldalán és attól nyugatra rég működnek. Ilyen pl. a mobil toalettek ésszerűsítése, mellyel egyik korábbi cikkünkben már foglalkoztunk (http://eventpoint.blog.hu/2009/02/23/locs_pocs_toiless). Hasonló, megoldandó probléma alapját szolgáltatja a több tízezer elpocsékolt 5 dl-es műanyag söröskorsó is. Próbálkozások persze vannak rá minden évben: gyűjts össze X darabot és váltsd be ajándékokra, de ahogy ezt a mellékelt ábra is mutatja (és gondoljunk itt a nagyszínpad küzdőterére egy-egy jól vagy kevésbé jól sikerült koncert után) nem vezetnek eredményre. Persze a hulladéktengerhez sok más is hozzájárul. Találunk itt szétszaggatott ruhadarabokat, csikket mérhetetlen számban, -melyekkel aztán tényleg nem lehet mit kezdeni-, sőt a szemfülesebbek sok esetben pénzt és mobiltelefont is, de legnagyobb számban mégis a műanyagpoharak fordulnak elő.

Hogy a jövőben megkíméljük magunkat az ehhez hasonló (katasztrófa)turista-látványosságoktól, követhetnénk a nyugat-európai gyakorlatot. Németországban és Ausztriában az un. Pfand (zálog) rendszer vált használatossá, mely nem csak a fesztiválokon, hanem a városi pubokban is működik. Ennek lényege, hogy első italunk mellé a bárpultos felszámol egy minimális összeget is (1 Euro), melyet Pfand/zseton formájában meg is kapunk. Ha elfogyasztottuk italunkat, akkor a poharat vagy az üveget visszavisszük a pulthoz és új italt kérhetünk, de ezért már nem kerül felszámolásra extra díj. Az este végén, vagy amikor úgy érezzük, hogy már nem akarunk, vagy nem tudunk többet inni (vagy egész egyszerűen már nem lenne tanácsos), akkor az utolsó üres pohárral vagy üveggel a pultnál a zseton fejében visszaigényelhetjük a betéti díjat.

Ennek a rendszernek természetesen elengedhetetlen eleme az gyors kiszolgálás, hiszen senkinek sincs kedve tíz percig állni, csak azért, hogy megkapja a százforintosát vagy az egy Eurosát a zsetonért cserébe. Ugyanakkor sok helyen Pfand-ként kitűzőt adnak, melyet adott esetben a vendég gyakran szívesen meg is tart. Meglátjuk, hogy idén a Sziget szervezőbizottsága hajlandó-e újabb lépéseket tenni egy még tisztább fesztiválért. Ha nem, akkor maradnak a szemétszedők, akik reméljük legalább ilyen aktivitással fognak dolgozni, mint eddig.

Végre március van, ami a tavasz közeledtét jelzi, még akkor is, ha kint fúj a fagyos cél, akkor is, ha semmi kedvünk nincs kimozdulni a meleg takaró alól, és ha még mindig besötétedik öt órakor.  Amiről mi a naptárból értesülünk, azt a természet magától tudja, köszöntve az újesztendőt. A hóvirág lassan elhervad a keretben, átadva helyét az aranyesőnek, és a madarak is vidámabban csiripelnek, kicsalogatva minket téli vackunkból.

Mindezt igazolja a Fővárosi Állatkert meghosszabbított nyitva tartása, melynek területén végre fél hatig tartózkodhatunk. (Persze nagy „Zoo rajongók” tudják, hogy még ez nem az igazi, mert vannak olyan hónapok, amikor hét óráig nyújt a park felhőtlen szórakozást, de be kell látnunk kezdetnek nem rossz.) Be kell azt is vallanom, hogy én rajongok az állatkerti hangulatért, talán azért, mert pesti életformámból következik, hogy három állatot ismerek: a galambot, a kutyát és a macskát. És ezúton szépen kérek minden állatbarátot, ne essen nekem, hogy ez egy börtön, ahol csak senyvednek az állatok, és az ilyen emberek miatt, mint én pusztulnak ki állatfajok! Nem szeretnék most belemenni a magyarországi kert helyzetébe, se fejlesztésének hiányosságaiba, viszont annál jobban szeretném látogatásra csalogatni az embereket, mert igenis jó jégkását szürcsölgetve sétálni egy napsütötte tavaszi vasárnapon.

Rendezvényhelyszínnek is kiváló, mert könnyedén szervezhető ide: családi nap, exkluzív fogadás, partnertalálkozó és sajtótájékoztató. Érdekes, hogy elcsépeltnek hat, hiszen mindenkinek triviális helyszínötlet, és éppen ezért ajánlani se nagyon merik. Pedig van itt a halastavon át, a sziklaéttermen keresztül, a pálmaházig minden. Mellette a Gundel Étteremmel, és számos fővárosi nevezetességgel.

Szívesen szerveznék ide egy alkoholmentes partit, békebeli hangulat jegyében. Hogy mit is jelent ez pontosan? Lágy háttérzenét, sok málna- és bodzaszörpöt, fagylaltot és cukorkát, sültgesztenyével és házi készítésű popcornnal egy kellemes tavaszindító napon.

Ebben a hónapban szerencsére két olyan rendezvényünk is volt, melynek kiállítóiból akár egész évben építkezhetünk. Az előző bejegyzésemben arról adtam számot, hogy mennyire nehéz kimozdítani magukat a rendezvényszervezőket, azonban ez az utazni vágyókról szerencsére nem mondható el. Tömött sorokban érkeztek már pénteken a látogatók a Hungexpo területére, azzal a céllal, hogy feltérképezzék a hazai és nemzetközi kínálatot, kiválasztva a legközelebbi úti célt.

Munkám miatt engem elsősorban Magyarország érdekelt, hazánknak azok a tényleg rejtett kincsei, melyekről nem sokat hallani. Azok a kuriózumok, melyeket nem dob ki azonnal a google egy gyors keresést követően. De gyakran mondják: „aki keres, az talál”, és most az egyszer ez tényleg bevált, mert buzgón kerestem és igen találtam, sok-sok érdekességet a hazai piacon. Az első, amely felkeltette az érdeklődésemet a Felső-Őrvidéki Biotájház, ahol az önfenntartó falvak életmódját figyelhetjük meg, kiszakadva városi kényelmünkből. Fontos csapatépítő helyszín is lehet, hiszen nekünk tősgyökeres pestieknek, elképzelésünk sincs a szántó-vető parasztgazdaság munkájáról. A másik, ehhez hasonló helyszín a Szarvaskő festői környezetében található Öko-Park Panzió, ahol építkezés, és a szobák kialakítása során nagy hangsúlyt fektettek a természetes alapanyagok használatára, valamint a hálók allergénmentes környezetére.

A helyszínek felkutatása mellett, vessünk azért egy rövid pillantást a kiállítói standok ötletes kivitelezéseire, melyek arról tanúskodnak nem csak sok pénzből születhetnek frappáns megoldások. Gondoljunk csak Békéscsabára, ahol szemlátomást tényleg kolbászból vannak a kerítsek; vagy Gárdony-Agárd közös pavilonjára, melyre egy piros-fehér csíkos világítótorony hívta fel a figyelmet. De mindezek mellett muszáj megemlítenem Gyula csipetnyi vár részletét, valamint Eger városának profi, átlátható, letisztult, de egyben elegáns kiállítói területét. Nagy csalódást okozott azonban virágkarneváli hangulatával Debrecen, melynek esetében az ötlet túlszárnyalta a kivitelezést. Délután öt órára a szárazvirágból font standot sajnos ellepték a szirom darabok, melyek szeméthalommá egyesültek, fogadva a vendégeket. Nemzetközi kínálatban az abszolút kedvencem Egyiptom hatalmas installációja, mely az említettekkel együtt azonnal elfeledteti a syma elemekből épített fantáziátlan placcokat, tökéletesen megelevenítve a fáraók világát.

Ajánlom hát mindenkinek, használják ki a vasárnapot egy ilyenfajta kikapcsolódásra, jegyet váltva a Hungexpo területére, mert megéri. Én sem tervezek nagy utakat távoli országokba, vagy hétvégi wellness nyaralást luxus szállodákban, de bizton állíthatom mindenki megtalálja a magának való útvonalat, talán felfedezve ezzel kicsiny országunk hatalmas lehetőségeit.

Mi az? 1926. november 26-án nyitotta meg kapuit, nagyon szép (lenne), de kicsit romos és elhanyagolt, így senkinek nem indítja be a fantáziáját. Ja! És ráadásul frekventáltabb és elitebb helyen már nem is lehetne. Segítek! A Városligeti Műjégpálya, meg a hozzá tartozó épületegyüttes. Jobbra a Szépművészeti, balra a Műcsarnok, előtte a Hősök tere, mögötte a Vajdahunyad vár. Mindez Budapest tüdejében, a Városligetben. Sőt, még Csónakázó-tó is van. Ilyen környezetben el tudnék képzelni néhány lehetőséget a jégpálya kapcsán. Nemcsak télen, nyáron is. Ha kicsit rendbe hoznák egész jó rendezvényközpont lehetne belőle. Belső termei kiválóan alkalmasak a legkülönfélébb méretű csoportok befogadására. A meghittebb 10-12 főstől egészen a több százas tömegig. De valahogy mégsem kerül sor a felújításra. Maradnak az előcsarnokban a kopottas pénztárfülkék, a lecsoszogott lépcsők és a homlokzatra lerakódott szmog. Helyette pedig pálmákra lenne szükség, vörös szőnyegre, csillogásra, patinás 20. század eleji atmoszféra teremtésére.

A kinti, 1200 négyzetméteres jégfelületről pedig még szót sem ejtettünk. Pedig szóra érdemes! A finnek meg a svédek, Nyugat-Európa két vezető (hoki)nemzete szerintem összetenné a két kezét, ha ilyenjük lenne a már kitárgyalt épületegyüttessel, mindez természetesen a belvárosban. De nincs nekik. Sőt, Európában sehol nincs még egy ekkora nagy korcsolyapálya. Télen természetesen alkalmas a korizásra és az ezzel járó télisportokra, jó időben viszont nem biztos, hogy csak gyeplabdázásra kellene használni, noha kitűnő sport az is természetesen. Koncertek elvétve előfordulnak, de azon kívül aztán tényleg nem szerepel más a repertoárban. Azt hiszem ezzel együtt megállapíthatjuk, hogy a kihasználtsága igen alacsony teljesítményen pörög. Talán azért nem szervezünk ide mást, mert túl szép és különleges mégis kopottas az épület és nem szívesen szembesülünk azzal, hogy hagyunk parlagon heverni egy ilyen egzotikumot.

Mint azt a reklámokból már jól tudjuk, idén második alkalommal került megrendezésre a Budapest Sportarénában a rendezvény szakma nagy kiállítása. Örültünk a lehetőségnek, mert végre létrehoztak egy olyan eseményt, ahol a szakma jeles képviselőivel találkozhattunk, beszélgethettünk kávét iszogatva egy méhsátor közepén. Őszintén azt gondolom, bánhatják azok, akik nem látogattak el ide az elmúlt pénteken és szombaton, mert igenis szükség van eszme- és tapasztalatcserére, mely kicsit fellazítja ezt a zárt világot!

Már a blogunk indítása előtt sokat foglalkozatott az a tény, hogy miért mozdíthatóak ilyen nehezen a rendezvényszervezők? Pont azok az emberek, akiknek a munkájukhoz elengedhetetlen a naprakészség, a technikai újdonságok és újítások megismerése, kreativitás fenntartása céljából. Olyan sokan vagyunk ebben a szakmában és sajnos annyira kevesen vettünk részt ezen az eseményen. Persze kevés kiállítói stand is volt, még a vártnál is kevesebb, de én elsősorban most nem rájuk gondolok. Hanem azokra, akik napról napra rendezvényeket szerveznek különböző nagyvállalatoknak és civil szféra képviselőinek, és mégsem érezték azt, hogy ott lenne a helyük. Pedig azt gondolom, számos gondolatébresztő dologgal találkozhattunk, melyek a jövőben erősen meghatározhatják az új koncepciók kialakítását és a költségvetések átcsoportosítását. Bízom benne, hogy egyrészről a berendezett installációkat látva mindenki ráébred arra, hogy még a gazdasági válságunk közepette is szükség van egyedileg tervezett, igényes dekorációkra, melyek az események vezérfonalát adhatják, mintegy egyedi arculatot teremtve egyes megbízásainknak. Másrészről, hogy mi is lássuk be, nem elég a környezettudatos gondolkodásról beszélni, hanem használni kell annak irányelveit munkáink során. Kiemelném a három év alatt magától lebomló molinókat és építési hálókat, melyek újraértelmezik a marketing eszközhöz való eddigi viszonyunkat. Minden évben újra és újra legyártjuk ezeket, hatalmas méretben, azonban most itt egy lehetőség, hogy ha a kívánt „rossztól” nem is tudunk megszabadulni, legalább valami jót is tegyünk Földünkért.

De elszakadva a környezettudatosságtól, bízom benne, hogy sikerült egy kicsit rámutatnom arra, hogy nem dolgozhatunk csupán zárt ajtók mögött, bízva abban, hogy a jó ötletek maguktól jönnek. Merjünk beszélni, találkozni, együtt gondolkodni egy ilyen fórumon azért, hogy jobbak lehessünk! Ha tetszik, akkor mások által, amiben nincs semmi szégyellni való.

PS: A molinók újrahasznosításáról készített interjúnkat márciusban közöljük oldalunkon.

Noha hazánkban is egyre gyarapszik a mobil toalettek bérbeadásával foglalkozó vállalkozások száma, sok kültéri fesztiválon mégsem érződik a növekvő kínálat hatása. Más érződik. Egészen más. Színe sárga, szaga kellemetlen, szúrós és csak a szerencsén múlik, hogy nem süllyedünk benne bokáig egy fa töve mellett elhaladva. Ha nincs szerencsénk és nem sikerül szárazon maradnunk az viszont rányomhatja a bélyegét az egész további este hangulatára. Ugyanis ilyen tocsogós a helyzet évről évre Soprontól a Hajógyári szigeten keresztül, Tokajig. Míg a kulturális és könnyűzenei rendezvények programja egyre színesebbé és színvonalasabbá válik, még nagyobb tömegeket vonzva ezzel magához, addig a látogatók termelte probléma csak nőttön nő. A bonyolultnak tűnő feladat viszont mégsem megoldhatatlan.

Ehhez természetesen elengedhetetlen a fesztivál vendégeinek szemléletváltása, különös tekintettel a férfi látogatókra. A Teremtő velük kegyes volt és tehetséget adott nekik ahhoz, hogy akár mobil wc híján is könnyítsenek magukon. Elég csak egy félreeső fát, bokrot esetleg autót keresniük és már teljes is a siker, ha csak nem tartózkodnak a közelben biztonsági őrök. Mert akkor aztán…

Ésszerű volna, ha az amúgy is túlterhelt mobil wc-k mellett egyre több mobil piszoárt is alkalmaznának ezen túl. Ha ezek megfelelően vannak csoportosítva, akkor adott esetben nem kell hosszú perceket ténferegnünk a tömegben, mire elérünk a legközelebbi telepített wc-ig, ahol még öten állnak előttünk egy-egy rosszabb időszakban. Így az ülőkés toalettek nagyrészt megmaradnának a hölgyvendégek számára, ezzel együtt élhetőbb és használhatóbb körülményeket biztosítva számukra.

A mobil piszoárok egyébként egész divatosak Európa nagyvárosai szerte. Amszterdam, London, vagy Berlin utcáit és tereit róva lépten nyomon beléjük botlunk. Ráadásul ingyenesek és egyszerre három férfi fogadására képesek. Itt talán e tekintetben kevésbé szemérmesek az emberek és nem szégyellik, ha szükségleteiknek kell eleget tenniük. Ha ez máshol már bevett szokásként működhet egy köztéren fényes nappal, akkor minden bizonnyal működne egy jó hangulatú fesztiválon is. Csak megfelelő mennyiségben és jól megtervezve kell őket elhelyezni, különösen ügyelve a legnépszerűbb helyekre és azok környezetére. Locs-pocs stop!

Bejegyzéseimben többször foglalkoztam már a budapesti parkokkal és a parkosítási kísérletekkel, leginkább azért, mert ezeket a beruházásokat mindig kísérik exkluzív épületek, elegáns éttermek, melyek legtöbbször jól hasznosíthatóak rendezvényszervezői szempontból. Persze könnyen felvethető a kérdés: miért törvényszerű, hogy minden ilyen vállalkozás magán kézbe kerüljön, pusztán komoly anyagi megfontolásból. Több oldalról megközelíthető a kérdéskör, engem azonban leginkább az érdekelne, vajon mit szólnak az adott kerület lakói a környezetükben történő beruházásokhoz?

A Marina partról írt rövid cikkem vegyes érzelmeket váltott ki olvasóimból – és részben tényleg igazat adva nekik -, mégis vallom azt (mint volt 13. kerületi lakos): örülök, hogy kitisztították a Duna parti sétányt. Igen, nem ez volt a legjobb megoldása a terület fejlesztésének, de vallom még mindig jobb a szeméthalommal körülvett életveszélyes környezetnél.

Budapest másik hasonló - azonban itt egyelőre valóban parkkal övezett - területe a Lágymányosi öböl, más néven Öböl XI. Az Indexen olvasható, hogy már a megnyitója heves érzelmeket váltott ki, azonban én akárhányszor itt járok, azt tapasztalom, szeretik az emberek. Újbuda lakosai ide járnak sétálni, napozni, labdázni, fagyizni, mert megépült egy olyan színvonalas park, mely 10 hektárnyi gondozott területével várja a kikapcsolódni vágyókat. Én sem szeretném, hogy a ma még üresen álló épülteket kiadják irodáknak, hogy ide is lakóparkot építsenek, meghiúsítva egy nyugati színvonalú park gondolatát! De ha ez mégis megvalósul (és valószínűleg sajnos megfog), akkor arra gondolok, ami valós számadat: hogy a fejlesztési területről az évtizedek alatt felszaporodott, összesen kb. 25 000 m3 kommunális hulladékot és építési törmeléket szállítottak el. Hogy az öböl nyugati partszakaszán több hektáros feltöltött, homokos part került kialakításra. Hogy a területen lévő korhadt fák eltávolítását követően, 2600 új, különböző fajtájú csemetét ültettek el, melyekre 150 madáretetőt helyeztek el.

Mindezek után, szakmai szemmel azt kell mondanom, hogy az Öböl XI számos rendezvénynek nyújthat otthont. Szervezhető ide: sport- és családi nap, sajtótájékoztató, esküvő, céges összejövetel, melyeknek csak a képzelet hiánya szabhat határt. Nagy terület, több különböző nagyságú épülettel, vízi színpaddal és homokos parttal, ahol az ember elaludhat a nyári napsütésben, anélkül, hogy azon töprengene, vajon hányan rabolják ki 20 perc alatt. Egyszóval: szép, igényes, újszerű és legfőképpen biztonságos, mely utóbbinak érzésére manapság igenis szükségünk van!

Dekoratőr, kicsit művész családban nőttem fel, ahol az volt szüleim negyedévenkénti szórakozása, hogy egy rövid utazás keretében kirakatokat fotóztak Bécs belvárosában, hogy „ellopjanak” trendi megoldásokat, itthon alkalmazva. Így nem csoda, hogy mostanság gyakran töprengek azon - sajnos nemcsak a Rákóczi úton sétálva -, hova lettek az igazi portálok, cégérek az utakról? Hogy miért fedik a vitrinek nagy részét koszos újságpapírok? Mint fővárosi lakos, szégyennek tartom, hogy ilyen képet mutatunk Budapestről az ide látogató turistáknak. Szerencsére azonban vannak kivételek, melyekre jó gondolni. Egyik kedvencem a Picanter Delikát (Blaha és Keleti között), az boltocska, ahol az eladók mindig kedvesen várják a látogatókat. Íncsiklandozó sonkák hívogatnak befelé a hideg utcáról, megmutatva azt, hogy néz ki „élőben” a francia filmvásznon gyakran látott üzletek sora, ahol fűszer és kávé illata keveredik egy tökéletesen megtervezett belső térben.

A Picanter egyik számomra legfontosabb érdekessége, hogy összefonódik a Nyugatinál található Szeparé Bisztróval, melynek kialakítása a fent említett profizmust tükrözi. A belső tér már annyira eklektikus – világító bárpulton át, a falfestményeken keresztül, a kovácsoltvas ülőgarnitúrákig-, hogy ide látogatva legszívesebben csak csöndben szemlélődtem volna legalább 20 percig. Minden részletben van valami újszerű, minden motívum visszaköszön egy újabb területen, egységet alkotva a környezettel.

Rendezvényekre is kiváló, mert emberléptékű arányaival (ültetett elrendezéssel) 130 főnek biztosít felejthetetlen szórakozást. Amennyiben nem szeretnénk zártkörűsíteni a bisztrót, úgy lehetőség van a kisteremben, illetve az étteremben egy korlátozott létszámú találkozó lebonyolítására. A 25 m-es design pulton kívül két megoldást feltétlen kiemelnék. Egyrészt nagyszerűnek tartom, hogy a koncert teremben 50 főnek kialakítottak egy páholy részt, közel ugyan a táncparketthez, de mégis elkülönítve attól élvezhető a színpadi produkció. Másrészt nagyon tetszik a lokál végében megbújó kis étterem, melynek érdekessége, hogy falait a világ több mint 100 vasúti társaságának öntöttvas emblémái díszítik, emlékeztetve a vendégeket, hogy az állomás tőszomszédságában vagyunk.

Őszintén remélem, hogy a Nyugati parkolójában 2009 tavaszán tényleg befejezik a monumentális irodaház építését, azt meg még jobban, hogy az ígért park is elkészül, mert egyelőre sajnos ilyen környezettel nem tudom nyugodt szívvel ajánlani céges rendezvényre a Szeparét. De addig is bíztatok mindenkit látogasson el keddtől csütörtökig a „nyitott napokra”, mert tényleg megéri! Izgalmas környezetben lehet versenyezni, hogy ki bukkan rá először Jolly Jokerre, az inkognitóban mulató parti arcra.